Spidronmuhely

Triviál
Színikritika a Merlin Színház előadásáról

„Triviális? Nem kérdés, lételem. Közönséges, közismert, közhasználatú, otromba, elcsépelt, útszéli, magától értetődő, egyértelmű, nem-szisztematikus, promo-porno. Szellemi értelemben: lapos, primitív, igénytelen, agyoncsépelt, silány.”

Réthelyi András rendező elolvasta Triana A Gyilkosok éjszakája című darabját, majd azonnal félre is tette. Ami megragadta benne, az a szabadság kérdése a XXI. században, ezt járja körül a Spidronműhely és a Labor42 közös előadása.
 
Ahogy a cím is mutatja: a szabadság kérdése elcsépelt, a történet se újdonság, a konklúzió is egyértelmű, viszont a probléma mégis aktuális. A Trivial a fogság és a hatalom története. Három testvért zár egész életükre a pince rabságába „Apa”, kettőt közülük nemtelennek nevel. Igen, nemtelennek, hisz habár lányruhát vesznek föl, fiúként viselkednek.

Gyermeki alárendeltségüket alapvetőnek tekintik, olyannyira, hogy az ajtó nincs is kulcsra zárva - habár mind annak túl oldalára vágynak. Az életet egészen addig elfogadják ebben a mederben, amíg hirtelen olyan változás nem áll be, ami meg nem szünteti a napi rutint. Egyszer csak nem jön az ebéd – „Apa” eltűnik, a rendszer felborul.

Ez a három szereplő a pince fogságában egy modellt alkot, annak a modelljét, amit Michael Foucault biopolitikának nevez. Hiszen felnőtt gyermekek ők valójában: „Apa” az, aki életben tart, törvényt szab, határokat állít fel, „Apa szeret”, „Apa” hatalmában vagyunk. Mindenféleképpen, de leginkább a nemiségen át. Az egész darabot átszövi a szexualitás, és implicite tisztában vagyunk vele, hogy a három gyerek szexuális rab is egyben. Foucault szerint a szexualitás szabályozó elv: a teljes felügyeletet jelenti. Ezt az egészet ők a pincében rendjén lévőnek érzik. Triviálisnak. Ahogy a hatalom életünk feletti uralmát mi is annak tekintjük – a XX - XXI. század gyermekei. Demográfia, népesség, egészségügy, szexualitás – a biológiánk az állam szolgálatában áll a gondoskodásért cserébe.

Egy szűkebb értelmezési szféra az ember ember fölötti hatalma, amelyet az erőszak biztosít.  A három fiú a pincében csak játssza a szabadságot. Újra és újra elképzelik, hogy idegen tájakon járnak, a maguk urai és semmi veszély nem érheti őket, mert ők a legerősebbek a földkerekségen – közben a kinti világról nem tudnak semmit. Nem értik sem az élet, sem a halál fogalmát. A képzelet és a valóság fogócskája ez. Akár a Szegény kisgyermek panaszai – egy időben van jelen a gyermek és a felnőtt ember.  Viszont aki felébred ebből az álomból, az többé nem képes bezárva élni. De kitörni csak képzeletben van ereje – nem csoda, ha nem marad más menekvése, csak az erőszak.

Az előadás a közönséget is bezárja ebbe a szobába. Az apró teremben csak egy áttetsző háló választ el bennünket a színészektől. Szokásos esetben az azonos szint az élmény rovására menne, viszont itt éppen ellenkező hatást vált ki – mi is lakat alá kerülünk. Fogarasi Gergely,
Horváth András és Horváth Kristóf pedig a közvetlen közelünkben játsszák le ezt az élet-halál játszmát.

Mi vajon ki mernénk nyitni az ajtót? A válasz már nem annyira triviális

Kocsis Andrea cikke a kikotoonline-on